Nincs Mikulás!

Mindig meglepődöm amikor újból es újból bekövetkezik az elkerülhetetlen, és egy új, izgalmas élmény hirtelen a megszokottság unalmába süllyed. A sors mennyire perverz humorára vall, hogy a körülményekhez hozza tudok szokni, de az erre való képességhez nem?
Van egy megfoghatatlan varázsa, mindaddig amíg meg nem ismerem, annak ami új. A tapasztalattal párhuzamosan aztán egy felsőbbrendű csoportba osztódik minden ami nem tud ellenállni az időnek. A melankólia ami az élet egy rejtélyének megfejtésével jár, egyenlő a már bizalmassá vált dolog későbbi értékével. Freud 1971-ben már meghúzta a határt fájdalom és melankólia között, utóbbi csak a teljes ürességgel összehasonlítható ami a beteljesülhetetlen szerelem.
A közeljövőben 3 dolog „értéket” fogom megtudni. Hiú álom volna azt gondolni, hogy ennek a jövőnek a bizonyossága felkészít a feldolgozására.
Egyre közelebb érek a „Diadalív árnyékában” végéhez, és nem merem gyorsan olvasni, hogy minden szó, minden kép jól meg legyen ízlelve, mert tudom, hogy az utolsó lap elolvasása egyben a történet kárhozatát is jelenti, elmúlttá válik ahogy a ma nemsokára tegnap lesz.
Herbert Grönemeyer (Akinek a héten kezdtem megszeretni a zenéjét.) is aggodalomra ad okot, mert a zene a legveszélyeztetettebb szórakozás. Az unalomnak erre a fajtájára külön szót is találtak ki: Sláger.
A legfájdalmasabb mégis a titokzatos ismerősből baráttá vált „G” Esien Hannes. Tudom, hogy a pozitívum ebben az alakváltozásban az összes közül a legnagyobb, de mégis hiányozni fog az a gyermeki kíváncsiság amivel erre a modern idők lázadójára tekintettem. Van a titkoknak azonban egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy amint megtudod őket, nem titkok többé.