Minden jó, ha ....

A tv-zés passzívvá tesz, az olvasás elgondolkodtat az írás pedig felszabadít. Volt valami sztorim a hazautamról, egy 73 éves vallási fanatikusról, aki az egyetlen utasom volt, 9órán keresztül.
Szomorú élete volt és nem volt rest nagyon részletesen azt megosztani velem. Legalább ébren tart gondoltam. Bécs felé persze már az őrület kerülgetett, azt hiszem épp az első szerelméről beszéltünk, „az áldott jó Lajosról” akit elütött egy busz. (Úgy Linz felé) Passzív ellenállásként beraktam A Kazettát, gondolván, hogy ez majd elhallgattatja. A siker elmaradt, de megtudtam, hogy a metál miért is isten zenéje, és amikor dudolni kezdte a Wheels Of Fire-t, nem bírtam tovább a megszentségtelenítést. Amikor tankolás után megjegyeztem, hogy fáj a hátam, felfedte igaz énjét kedves mamácskám és elmondta, hogy neki gyógyító ereje van. Kaptam egy masszázst, pedig én ellenkeztem. Az útra koncentrálva próbáltam ügyet sem vetni a körülöttem lassan megbomló világra, az engem bájosan megerőszakoló hölgyre, és már csak legyintettem szertefoszló önbecsülésemre. Előre előre! Az utolsó pihenőn Mondsee-nál elgondolkodhattam gyarló életemről, amíg Az Kinek a Nevét Nem Mondjuk Ki egy hattyúval folytatott egyoldalú beszélgetés. (Komolyan) A Stuttgart tábla után kezdődött a dugó. 1000 m-re a céltól. Emlékeim a rá következő fél óráról homályosak, de úgy hiszem megkeresztelkedtem, és talán egy szektába is beléptem. Az ostyát egy tehénszárra aszalódott mentos helyettesített amit nem lehetett visszautasítani. Olyan gyorsan vettem ki a bőröndjét és köszöntem el, hogy nem maradt ideje megpuszilni.
3 napig tartott a sokkból felépülni.

Megbuktam állami jogból, ami váratlanul ért és Olgát megtámadta 3 néger (afro-amerikai) csaj egy papírvágó késsel, ami ugyancsak meglepett. Megint egész nap magolás a menü és mellesleg meg is vagyok fázva, (Talán Az Kinek a Nevét Nem Mondjuk Ki meggyógyítana?) de mégis jól érzem magam.

A drog neve Remarque, avagy a Diadalív árnyékában.