A végletek embere

Mit jelent ez? Mi hatarozza meg, hogy mennyit adunk bele a lelkunkbol egy feladatba, mit aldozunk fel egy cel eleresert. Tudom, hogy nincs eleg viszonyitasi alapom ahoz, hogy elfogadhato eredmenyt adjak erre a kerdesre, de szivesen leirom tapasztalatom. Tudom magamrol, hogy az atlagosnal en mindenkepp tobbet adok bele mindenbe... minden ismerosom nemet, magyar egyarant alatamasztja ezt. Igaz van aki a „megszalottsag“ helyett a „brutalis“ jelzot hasznalna a vegeredmeny ugyanaz. Es ezt most nem szorgalomkent, vagy munka moralkent kell felfogni. Semelyik sem igaz ram.
Egy barati focimeccsen is ugy jatszom mintha az eletem mulna rajta... Es nem is csoda mert a tulfejlodott vizualis fantaziam jatek kozben a amerikai filmipar alltal szitott valoszinutlen kepekkel nyomaszt. Minden eladott labda utan lelki szemeimmel latom a jovot, amint 50 evesen megbukott sportkarierem arnyekaban nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Viszont egy megnyert egy-egy elleni futas utan mar ujsagok cimlapjan latom magam mint az ev jatekosa...
Àlmodozó. Talaló kifejezés, mert ezek a képzelgések ugyanolyanok mint az álmok. A valosagtol elrugaszkodottak, de megis olyan elethunek tunnek. De a szó nem érzékelteti megkora nyomassal jár ez a tulajdonság.
Öszintén szólva nem tudom hogy rajtam kivül mindenki más, hogy van ezzel... viszont van egy tippem:
Ha te fiu vagy es metrózol, szembe veled pedig egy csinos lány ül, örülsz, hogy jókor szálltál be, megnézed magadnak a lábat és átfut a fejeden milyen pózokban szeretkeznél vele. Esetleg összehasonlítod a volt barátnöddel valamelyik testrészet, és az öltözkéséböl és tartásából megpóbálsz következtetni milyen ember is lehet. Aztán kiszálsz és egy futó emlék marad csupán. Ezzel ellentétben, és most a rám jelemzö tulzás nélkül mondom:
Meglátom a lányt. Àtgondolom milyen pózokban szeretkeznék vele, megnézem a lábát. Ha elsö ránézésre szebb mint amihez már szerencsém volt, besorolom az „elérhetetlen“ kategóriába és zavarba jövök. Megprobálok nem feltünöen odanézni, de igazábol le sem tudom venni a szemem róla. Ha ilyenkor rámnéz és mosolyog megjelenik egy kép az esküvöröl, es elkezdem tervezni, hogy mutatom be a szüleimnek, ha nem mosolyog, automatikusan megutalom és meg vagyok róla gyözödve, hogy egy elkényeztetett fruska aki igazábol semmihez sem ért. Összehasonlítom magam vele, és eldöntöm, hogy tetszenem kéne-e neki vagy nem, ha úgy döntök, hogy igen és rámosolygok az ö rekciója erre az egész napomat eldöntheti. Egy undorodó fejelfordítás, persze azt jelenti, hogy meggyöz róla, hogy 3 év múlva otthontalan kukatúró leszek, és egész nap visszahuzódo és csalódott leszek.
De ez csak azokra a jelzésekre igaz amit észreveszek, szoval fokozottan reagálok rájuk. Egy akaratlan kézmozdulat aztán azt jelentheti számomra, hogy király vagyok, és utánna a szinte már bunkó elutasitó mozdulatokat is figyelmen kivül hagyom, elvakítva a képzelt jövötöl.
A gondolkodásom nem ennyire végletekre szükült, söt mindig is az arany közép út híve voltam. A megfigyelökészség eme csorbája pedig, sokszor motivációt ad teljesíteni azt ami másképp hihetetlen nehéz lenne. Meg aztán lehet, hogy nem is olyan különleges ez, csak mások jobban együt tudnak élni a fantaziájukkal...
Ez ma kung fu edzésen jutott eszembe, amikor megdicsérte a felkör rugásomat az edzö. Vagyis utánna fél órával, miután minden feladatból 10% al többet csinaltam, mert egy bajnoknak mindent bele kell adni. Aztan egy félkör rugasom lecsuszott és majdnem elestem... már semmi esély a hírnévre...

Az élet nem az ami történik, hanem az amit felfogsz a történésekböl. Az én életem viharos és örökké válzozó. A tied milyen?