Az éretségi beszéd

Az Erettsegi Beszed
Bár nem mindenki vallja be magának, de mindannyian érezzük, hogy az elmúlt napokban kezdett nagyon drámai lenni a hangulat, mind az iskolában mind az esténkénti szerenádokon. Azt hiszem nem hazudok, ha azt mondom mindannyinkat egy bizonyos pánik kerített hatalmába, és bár számos ok adódik most erre én mégis úgy gondolom, hogy ennek a pániknak nem a közeli megméretetés az, érettségi illetve felvételi az oka, hanem az a tény hogy sok ismerősünktől, barátunktól egy életre el kell búcsúzni.
Főleg futó kapcsolatainkra, kiforratlan barátságainkra gondolok itt. Legjobb barátaink emléket persze egy életre megőrizzük, és tartjuk velük a kapcsolatot, de azok az emberek diáktársaink akikkel talán még nem építettünk ki olyan bensőséges kapcsolatot, az elkövetkezendő hónapok, évek sűrű programja, és rengeteg újdonsága között valószínűleg feledésbe merülnek.
Egy barátság megfizethetetlen, és ennek elvesztésére nem készítettek fel minket az iskolában, az általuk keletkezett űrtől, az ő hiányuktól félünk mindannyian, és persze ezt még erősíti a kudarctól való félelem, az iskolarendszer igazságtalanságai miatt elvesztett hitünk is. Milyen nehéz diának lenne.
Ezt a félémet pánikot szeretném egy új nézőpontból megvilágítani, és azt remélem talán ez enyhít a lelkünket nyomasztó gondolatok súlyán: Ez az új nézőpont egy tanár szemszögéből mutatja be a 4.es évfolyamot. Gondoljatok csak bele, 6 éven keresztül minden gondunk és boldogságunk forrásai a tanáraink voltak. Elvárjuk tőlük, hogy együtt érezzenek és megértsenek bennünket, és mi közben csak kihasználjuk őket.
Ezúton szeretnék rávilágítani arra a tényre, hogy pedagógusaink talán ugyancsak közel kerültek egyeseinkhez, és azzal a tudattal kell új osztályuk problémáiba belevetni magukat, hogy régi diákjaik soha többé nem térnek vissza.
Azzal a tudattal kell együtt élniük, hogy munkájuk gyümölcsét más fogja learatni, s nekik csak emlékek maradnak rosszak és jók, és az ő elismerésük nem több mint a büszkeség mely akkor tölti el őket, ha egy növendékük egyszer még sokra viszi.
Meghajtom fejemet osztályom előtt, mert őszintén szeretlek titeket, de tiszteletem, és remélem a tietek nagy része is, a tanároké akik voltak oly kedvesek és életük egy részét feláldozták értünk, a mi jövőnkért, és ezzel sokkal többet tettek a mi boldogságunkért mint amennyit mi valaha is vissza tudnánk fizetni.
A tizenkettedik „e” nevében köszönöm, hogy a Táncsics Mihály Gimnáziumban tanulhattunk.