Van egy hálószobám, amiben minden tárgy a rendeltetésének ellentmondó módon van használva. A széken nem lehet ülni, de pakolni rá igen. A szekrényben limlomok vannak mint másnál a pincében. Az ágy pedig álmok szülőhelye helyett azok temetőjeként szolgál. Minden éjszaka a meg nem valósított ötleteim, egyre távolabb sodrodnak tőlem alvás közben. Furcsa valamiért azt hiszem, “holnap” minden mas lesz.
Haldokló motivációm csak az új bonsaiomhoz tudom hasonlítani, akit túlélési esélyeire nézve John McLain-nek kereszteltem. (Hogy biztassam.) Ha a lelkem egy fa lenne, o lenne az. Gondoskodó, de hozza nem értő kezekkel ápolom szobanövényem.
A barátságokra jellemző, hogy egymásnak kölcsönösen szívességeket teszünk. Olyan dolgokat, amikhez nincs kedvünk, de hosszútávon hasznosnak tekintünk. Hal istennek nincs cukormázba burkolva ez a tény, ha valakit megkérek, hogy vigyen haza kocsival buli utan, tudom, hogy ezáltal adósa lettem, s a következő adandó alkalommal viszonozom is.
Errol a szóról viszont a szerelem jut eszembe. Vagyis a párkapcsolat ami egész mas. Legtöbbször. Mert ott aztán mindent viszonozni kell. A köszönést, az ajándékot, az üdvözletet, a szívességet, az orális szexet s a válogatósak még azt is elvárják, hogy az érzéseiket is viszonozzuk. Mintha értenék hozza valamit gondolhatja a naiv olvasó, nem úgy aki ismer. Mert tudás helyett tanácstalan vagyok. A szerelemben az a szép, hogy csak a szerelmet kell viszonozni. Ahogy az őszinteség a szavaknak értéket ad, úgy ad értéket a tetteknek is. Így vált mottóvá számomra, „a világ legszebb bókja” a lesz ez meg így sem című filmből.“Érted akarok jobb ember lenni.”
Megvetem azokat a szoknyapecéreket, akik csellel, hazug szavakkal, elcsábítanak egy lányt, vágyaik kielégítse érdekében, vagy csak azért, hogy megmutassak, hogy megtehetik. Mindenki mondhatja egy lánynak, hogy ő a legszebb a világon, hogy az ő csókja a legédesebb. Szegény.
Nem istenítem a monogámiát, az én vallásom a szabad akarat. Don Juan-t senki sem ítélheti el, amiért 1003 nőt hódított el. Mert ő neki nem volt mas választása. A hódítás volt az
élete, ellenállhatatlan vagy, őszinte szerelem ragadta el mindig, s nem hazug szavakkal, hanem ezzel az őszinte érzések szélviharával vette le lábáról szerelmét. Mindenkiben azt a szépséget látta, ami mar ott volt, azt kereste es akarta megismerni. Számára mindig csak 1 nő létezett, az akivel éppen együtt volt. Nem csalt meg senkit, s be sem csapta őket.
Az ő kapcsolataiban viszont szembetűnő, hogy az érzések nincsenek viszonozva. Kölcsönös a szerelem, de szembetűnő a hódító, és a hódított közötti különbség. Az egyik oldalon, kíváncsiság, magabiztosság, jó kedv, a másik oldalon az öröm amiért nem kell megfelelni, az öröm mert tökéletesnek erezheti magát, a bizonytalanság felváltassa bizonyossággal.
Minden gondolat egy történetről szól. S ezért, ha egy gondolathoz nem találunk ki történetet, egy meglévőt kell felhasználnunk hozza. Ez azt hiszem nem szorul magyarázatra, mégse láttam még soha leírva. A legjobb könyvek pedig, mindig saját történettel büszkélkedhetnek.
A könyvekről pedig Rejtő Jenő jut eszembe. Tegnap azon gondolkodtam, milyen jó lenne feltenni neki azt a kérdést: “Maga kinek ír?” Persze ez így értelmetlen, vagy félreérthető ezert pontosítanom kell.
Minden ember elképzel valakit, aki figyeli, aki nézi amit csinál, és mindent amit teszünk azt az éppen figyelő embernek tesszük. Ez a bensőséges kapcsolat akár alig ismert emberekkel is kialakulhat. De nagyon titkos, és néha szégyellnénk bevallani. Ezért lennek kíváncsi, hogy Rejtő Jenő kire gondolt, miközben a könyveit írta. Kit képzelt el a válla fölött kukucskálni, amikor megírta első Vanek Úr-as bekezdését.
Tegyük fel mindannyian a kérdést: Kire gondol a kedvesem mikor azt mondja szeret?
